A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (kilencedik tanács)
2026. március 19.(*)
„ Előzetes döntéshozatal – Fogyasztóvédelem – 93/13/EGK irányelv – A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételek – Devizaalapú kölcsönszerződés – Az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító kikötés – Az ilyen kikötés tisztességtelen jellege megállapításának joghatásai – A tisztességtelen kikötés alapján megfizetett összegek visszatérítése iránti kereset – A visszatérítés iránti igény elévülésének kezdő időpontja – Az elévülési idő nyugvást követő folytatódása ”
A C‑679/24. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Fővárosi Törvényszék (Magyarország) a Bírósághoz 2024. október 15‑én érkezett, 2024. október 9‑i határozatával terjesztett elő a
HL
és
az UniCredit Bank Zrt.,
a Momentum Credit Zrt.
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (kilencedik tanács),
tagjai: M. Condinanzi tanácselnök (előadó), N. Jääskinen és R. Frendo bírák,
főtanácsnok: A. Rantos,
hivatalvezető: A. Calot Escobar,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– az UniCredit Bank Zrt. képviseletében Lajer Zs. ügyvéd,
– a magyar kormány képviseletében Csoknyai D. és Fehér M. Z., meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében P. Kienapfel és Teleki Zs., meghatalmazotti minőségben,
tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.) 1. és 7. cikkének értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet HL, egy fogyasztó, valamint az UniCredit Bank Zrt. és a Momentum Credit Zrt., két magyar pénzügyi intézmény között, egyfelől a HL által az UniCredit Bankkal kötött kölcsönszerződés érvénytelenségének az e szerződésben szereplő tisztességtelen kikötés miatti megállapítása iránt, másfelől pedig az említett szerződés joghatásainak e kikötés kivételével történő fenntartása iránt benyújtott kérelem tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
Jogi háttér
Az uniós jog
3 A 93/13 irányelv tizedik preambulumbekezdése kimondja:
„mivel a fogyasztók hatékonyabb védelme a tisztességtelen feltételekre vonatkozó egységes jogszabályok elfogadásával érhető el; […]”
4 Ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdésének szövege az alábbi:
„Ennek az irányelvnek az a célja, hogy közelítse a tagállamoknak az eladó vagy szolgáltató és fogyasztó között kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit.”
5 Az említett irányelv 2. cikkének b) pontja értelmében:
„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:
[…]
b) »fogyasztó«: minden olyan természetes személy, aki az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén”.
6 Ugyanezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:
„Egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára.”
7 A 93/13 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a következőket mondja ki:
„A 7. cikk sérelme nélkül, egy szerződési feltétel tisztességtelen jellegét azon áruk vagy szolgáltatások természetének a figyelembevételével kell megítélni, amelyekre vonatkozóan a szerződést kötötték, és hivatkozással a szerződés megkötésének időpontjában az akkor fennálló összes körülményre, amely a szerződés megkötését kísérte, valamint a szerződés minden egyéb feltételére vagy egy olyan másik szerződés feltételeire, amelytől e szerződés függ.”
8 Ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„A tagállamok előírják, hogy fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.”
9 Az említett irányelv 7. cikkének (1) bekezdése az alábbiakat írja elő:
„A tagállamok a fogyasztók és a szakmai versenytársak érdekében gondoskodnak arról, hogy megfelelő és hatékony eszközök álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.”
A magyar jog
A régi polgári törvénykönyv
10 A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: régi Ptk.) 209. §‑ának (1) bekezdése így rendelkezett:
„Tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg.”
11 A régi Ptk. 234. §‑ának (1) bekezdése értelmében:
„A semmis szerződés érvénytelenségére – ha a törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat. A semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség”
12 E törvénykönyv 237. §‑ának szövege a következő volt:
„(1) Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.
(2) Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja. Az érvénytelen szerződést érvényessé lehet nyilvánítani, ha az érvénytelenség oka – különösen uzsorás szerződés, a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén az aránytalan előny kiküszöbölésével – megszüntethető. Ezekben az esetekben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről.
[…]”
13 Az említett törvénykönyv 321. §‑a értelmében:
„(1) Aki szerződésnél vagy jogszabálynál fogva felmondásra jogosult, e jogát a másik félhez intézett nyilatkozattal gyakorolja. A felmondás a szerződést megszünteti.
(2) Ha a felmondás nem azonnali hatályú, a törvényben vagy a szerződésben meghatározott felmondási idő elteltéig a szerződés fennmarad.”
14 Ugyanezen törvénykönyv 324. §‑a a következőképpen rendelkezett:
„(1) A követelések öt év alatt elévülnek, ha jogszabály másként nem rendelkezik.
(2) A főkövetelés elévülésével az attól függő mellékkövetelések is elévülnek. A főköveteléstől független mellékkövetelések elévülése a főkövetelést nem érinti.
[…]”
15 A régi Ptk. 326. §‑a értelmében:
„(1) Az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált.
(2) Ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül – egyéves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetében pedig három hónapon belül – a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból egy évnél, illetőleg három hónapnál kevesebb van hátra. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni akkor is, ha a jogosult a lejárat után a teljesítésre halasztást adott.”
16 E törvénykönyv 327. §‑a a következőket írta elő:
„(1) A követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, továbbá megegyezéssel való módosítása – ideértve az egyezséget is –, végül a tartozásnak a kötelezett részéről való elismerése megszakítja az elévülést.
(2) Az elévülés megszakadása, illetőleg az elévülést megszakító eljárás jogerős befejezése után az elévülés újból megkezdődik.
[…]”
A DH1 törvény
17 A Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: DH1 törvény) 1. §‑ának értelmében:
„(1) E törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel‑ vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.
[…]
(6) A [régi Ptk.] elévüléssel kapcsolatos szabályait a fogyasztói kölcsönszerződésből eredő követelések tekintetében úgy kell értelmezni, hogy e követelések a kölcsönszerződés fennállása alatt nem évülnek el, azok elévülése a szerződés megszűnésével kezdődik.
(7) A (6) bekezdés szerinti követelés elévülése e törvény hatálybalépésének napjától a 3. § (5) bekezdése és a 4. § (3) bekezdése szerinti külön törvényben meghatározott időpontig nyugszik.
[…]”
A DH2 törvény
18 A Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014. évi XL. törvény alapügyre alkalmazandó változatának (a továbbiakban: DH2 törvény) 9. §‑a az alábbiakat írja elő:
„A fogyasztói kölcsönszerződésekből eredő követelés elévülésének a [DH1 törvény] 1. § (7) bekezdése szerinti nyugvása az e törvény szerinti elszámolásnak a fogyasztóval való közlése napjáig, de legkésőbb 2015. december 31‑ig tart.”
19 E törvény 37. §‑ának (1) bekezdése értelmében:
„E törvény hatálya alá tartozó szerződések tekintetében a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (a továbbiakban: részleges érvénytelenség) megállapítását – az érvénytelenség okától függetlenül – a bíróságtól a fél csak az érvénytelenség jogkövetkezményeinek – a szerződés érvényessé vagy a határozathozatalig terjedő időre történő hatályossá nyilvánításának – alkalmazására is kiterjedően kérheti. Ennek hiányában a keresetlevél, illetve a kereset érdemben – eredménytelen hiánypótlási felhívást követően – nem bírálható el. Ha a fél az érvénytelenség vagy a részleges érvénytelenség jogkövetkezményének levonását kéri, úgy azt is meg kell jelölnie, hogy a bíróság milyen jogkövetkezményt alkalmazzon. A jogkövetkezmény alkalmazására vonatkozóan a félnek a felek közötti elszámolásra kiterjedő és összegszerűen is megjelölt, határozott kérelmet kell előterjesztenie.”
A nemzeti ítélkezési gyakorlat
20 A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának az érvénytelenség jogkövetkezményeiről szóló, 1/2010. (VI. 28.) PK véleményének (a továbbiakban: 1/2010 PK vélemény) értelmében:
„[…]
2. Az érvénytelenség általános jogkövetkezménye az, hogy az ilyen ügyletre nem lehet jogot alapítani, vagyis a felek által célzott joghatások nem érhetők el. Ezen jogkövetkezményt a bíróságnak semmisség esetén hivatalból kell alkalmaznia, illetve erre – ha törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat. Megtámadhatóság esetén azonban ez az általános jogkövetkezmény is csak akkor alkalmazható, ha az arra jogosult a szerződést eredményesen megtámadta.
Az érvénytelenség további jogkövetkezményeit ([régi Ptk.] 237. §) – mind semmisség, mind megtámadhatóság esetén – a bíróság csak a fél erre irányuló kérelme alapján, az elévülés, illetve elbirtoklás korlátai között alkalmazza.
3. Az eredeti állapot helyreállítása csak természetben történhet. Nem minősül az eredeti állapot helyreállításának az, ha valamelyik fél a kapott dologszolgáltatást csak annak pénzbeli egyenértéke megfizetésével tudná visszaszolgáltatni.
[…]”
21 A Kúria 2014. június 16‑i 2/2014 számú polgári jogegységi (PJE) határozata a következőképpen rendelkezik.
„[…] Abban az esetben, ha a szerződés szövegéből és a pénzügyi intézmény által nyújtott tájékoztatásból egyértelműen felismerhető volt az »átlagos fogyasztó« mércéjén keresztül megítélt konkrét fogyasztó számára, hogy az árfolyamkockázat korlátozás nélkül kizárólag őt terheli, és hogy az árfolyam rá nézve kedvezőtlen változásának nincs felső határa, a vizsgált kikötés tisztességtelenségét a [régi] Ptk. 209. § (5) bekezdésében foglaltakra tekintettel nem lehet megállapítani.
Amennyiben tehát a fogyasztó a jogszabály által előírt tájékoztatást megkapta, a kockázat feltáró nyilatkozatot aláírta, akkor azt – az ellenkező bizonyításáig – úgy kell értékelni, hogy az árfolyamkockázat korlátozás nélkül őt terhelő volta számára világos és érthető volt, illetve annak kellett lennie. A pénzügyi intézménynek kell bizonyítania, hogy a fogyasztó tájékoztatása ilyen módon megtörtént.
Amennyiben azonban az árfolyamkockázat korlátlan viselésének szerződési rendelkezése a fogyasztó számára a pénzügyi intézménynek felróható okból nem volt világosan felismerhető, illetve érthető, fennállnak a szerződés tisztességtelensége megállapításának a feltételei.
[…]
A nem megfelelő tájékoztatás tényét és azt, hogy ennek következtében a szerződés árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezése számára nem volt világos és érthető, a fogyasztónak kell bizonyítania.”
22 A Kúria 2024. február 14‑i Gfv.VI.30.382/2023/3. sz. ítélete az alábbiakat mondja ki:
„[26] A Kúria leszögezi, bár a régi Ptk. § (1) bekezdése alapján a semmis szerződés érvénytelenségére – ha a törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat, és a semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség, az érvénytelenség további jogkövetkezményeit (régi Ptk. 237. §) a bíróság csak a fél erre irányuló kérelme alapján, az elévülés, illetve elbirtoklás korlátai között alkalmazza [Az érvénytelenség jogkövetkezményeiről szóló 1/2010. (VI. 28.) PK vélemény 3. pont]. A DH2 tv. 2014. november 1‑től hatályos 37. § (1) bekezdésének hatálybalépése óta a hatálya alá tartozó szerződések tekintetében a szerződés érvénytelenségének megállapítását a bíróságtól a fél csak az érvénytelenség következményeinek alkalmazására is kiterjedően kérheti. A szerződés érvénytelenségének megállapítására, egyben az érvénytelenség jogkövetkezményének levonására irányuló kereseti kérelem nem keresethalmazat, hanem egyetlen marasztalási, illetve jogalakítási kereset (Kúria Gfv.VII.30.758/2017/10.). Nem szükségszerű, hogy a bíróság egy ilyen tárgyú perben a kereset jogalapja tekintetében közbenső ítéletet hozzon.
[27] A perbeli deviza alapú kölcsönszerződésre vonatkozó speciális szabályozás, a DH1 tv. 1 § (6) bekezdése az elévülés kezdetét a szerződés megszűnéséhez, és nem a szerződésből eredő banki követelés érvényesíthetőségéhez köti. Aszerint ugyanis a régi Ptk. elévüléssel kapcsolatos szabályait a fogyasztói kölcsönszerződésből eredő követelések tekintetében úgy kell értelmezni, hogy e követelések a kölcsönszerződés fennállása alatt nem évülnek el, azok elévülése a szerződés megszűnésével kezdődik. Amennyiben a szerződés teljesítéssel szűnt meg, úgy ebben az időpontban értelemszerűen már a pénzintézetnek nincs követelése az adóssal szemben, azonnali hatályú felmondással való megszűnés esetén [régi Ptk. 321. § (1) bekezdés] azonban a szerződés megszűnése után értelemszerűen marad fenn követelés.
[…]
[40] Elévülési kifogás esetén az elévülés kérdésének vizsgálata – tekintettel arra, hogy elévült követelés bírósági úton nem érvényesíthető – megelőzi a követelés érdemi vizsgálatát. A fogyasztói kölcsönszerződésből eredő követelések elévülése – a speciális jogszabályi rendelkezés folytán egységesen – a szerződés megszűnésével kezdődik. A pénzintézet követelésének elévülésétől független a fogyasztó érvénytelenség jogkövetkezményének levonására vonatkozó igénye elévülésének a megítélése.”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
23 2008. február 14‑én HL svájci frank (CHF) alapú jelzálogkölcsön‑szerződést kötött az UniCredit Bankkal 5 100 000 forint (HUF) (hozzávetőleg 12 750 euró) összegben, amelyet 360 hónapos futamidővel, magyar forintban kellett visszafizetni.
24 E szerződés olyan kikötést tartalmazott, amely szerint a külföldi pénznemnek a forinthoz viszonyított árfolyamváltozásával kapcsolatos kockázatot teljes egészében a fogyasztó viseli (a továbbiakban: árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés).
25 2012. május 17‑én az UniCredit Bank felmondta a kölcsönszerződést a 2011. november 15. óta esedékes havi törlesztőrészletek megfizetésének késedelme miatt.
26 2012. december 28‑án az UniCredit Bank kérelmére végrehajtási záradékot bocsátottak ki, amely alapján végrehajtási eljárást indított HL ellen, amely még mindig folyamatban van. 2017. március 17‑én az UniCredit Bank a Momentum Creditre engedményezte a szerződésből fakadó követelését.
27 2023. április 4‑én HL az illetékes elsőfokú bírósághoz fordult elsődlegesen, mivel a bank nem tett eleget tájékoztatási kötelezettségének, továbbá az árfolyamkockázatra vonatkozóan nyújtott tájékoztatás elégtelensége miatt a kölcsönszerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, valamint az ennek megállapításából levonandó jogkövetkezményként e szerződés joghatásainak fenntartását az árfolyamkockázatra vonatkozó, nem létezőnek minősítendő kikötés kivételével. HL a DH2 törvény 3. §‑a alapján és a 2022. március 31‑i Lombard Lízing ítéletre (C‑472/20, EU:C:2022:242) tekintettel kérte a felek közötti elszámolást is, és vállalta, hogy a jogerős határozattól kezdődően megfizeti a 2012. szeptember 5‑én fennálló tartozását, azaz 5 223 492 HUF‑ot (hozzávetőleg 13 058 euró) és kamatait.
28 HL másodlagosan azt kérte az eljáró bíróságtól, hogy állapítsa meg a kölcsönszerződés érvénytelenségét, és annak jogkövetkezményeként a DH2 törvény 37. §‑ának (1) bekezdése értelmében e szerződést csak a határozathozatalig terjedő időre nyilvánítsa hatályossá.
29 Az UniCredit Bank és a Momentum Credit kifogást emelt HL keresetének elévülésére vonatkozóan, és a kereset elutasítását kérte.
30 Az elsőfokú bíróság ítéletével HL keresetét elévülés miatt elutasította. Nem határozott a szerződés érvénytelenségéről, mivel úgy vélte, hogy mindenképpen elévült az érintett arra irányuló kérelme, hogy a bíróság vonja le az érvénytelenség jogkövetkezményeit.
31 HL az elsőfokú ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Törvényszékhez (Magyarország) – amely a kérdést előterjesztő bíróság – többek között arra hivatkozva, hogy a vitatott kölcsönszerződés érvénytelen, mivel a bank nem nyújtott elegendő tájékoztatást az árfolyamkockázatról. Ezenkívül álláspontja szerint a követelése nem évült el, továbbá a 2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítéletre (C‑609/19, EU:C:2021:469) és a 2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítéletre (C‑776/19–C‑782/19, EU:C:2021:470) hivatkozva hangsúlyozta, hogy ha a fogyasztó nincs tudatában a kölcsönszerződésben alkalmazott valamely feltétel tisztességtelen jellegének, akkor a tisztességtelen kikötés alapján jogalap nélkül kifizetett összegek visszafizetésére vonatkozóan semmilyen elévülési idő nem írható elő.
32 Az UniCredit Bank és a Momentum Credit az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
33 A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a devizaalapú kölcsönszerződésről kell határoznia abban az esetben, ha az e szerződésben szereplő valamely kikötést, amelynek értelmében az árfolyamkockázatot teljes egészében a fogyasztó viseli, tisztességtelennek minősítenek e kockázat jellegére vonatkozó nem megfelelően tájékoztatás miatt, és ha ezen, az említett szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó tisztességtelen kikötés megsemmisítése az egész szerződés érvénytelenségét vonja maga után.
34 E bíróság kifejti, hogy kétség merült fel benne az azon keresetre alkalmazandó elévülés számítási módjának vonatkozásában, amelyben a fogyasztó a kölcsönszerződés érvénytelenségéből adódó jogkövetkezmények levonását kéri a bíróságtól.
35 A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy a magyar jog, különösen a DH1 törvény 1. §‑ának (6) bekezdése értelmében a fogyasztóval kötött szerződésből eredő követelések elévülése főszabály szerint e szerződés megszűnésével kezdődik.
36 E tekintetben az elsőfokú bíróság az 1/2010 (VI. 28.) PK vélemény 2. pontja, valamint a Kúria 2024. február 14‑i Gfv.VI.30.382/2023/3. sz. ítélete alapján egyrészt úgy ítélte meg, hogy HL arra irányuló kérelme, hogy a bíróság vonja le a vitatott kölcsönszerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit, az elévülésre vonatkozó rendelkezések, különösen a régi Ptk. 324. §‑ának (1) bekezdése hatálya alá tartozik, amelynek értelmében a követelések öt év alatt évülnek el.
37 Másrészt, ami e kérelem elévülésének kezdő időpontját illeti, e bíróság úgy vélte, hogy az a kölcsönszerződés megkötésének időpontjában kezdődött, mivel a hivatkozott érvénytelenségi okok már e kölcsönszerződés megkötésekor is fennálltak. Pontosabban, az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a DH1 törvény 1. §‑ának (6) bekezdése a jelen ügyben nem alkalmazható, mivel amikor a szerződés érvénytelen – és ennélfogva visszamenőleges hatállyal semmis –, főszabály szerint nem értelmezhető másként, tekintve, hogy az soha nem váltott ki joghatást, és ezért különbözik az olyan szerződéstől, amely egyszer megszűnik vagy hatályát veszti.
38 Az elévülés nyugvását illetően a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az elsőfokú ítélet pontosítja, hogy az kizárólag a DH1 törvény 1. §‑ának (7) bekezdésében, valamint a DH2 törvény 9. §‑ában meghatározott időtartamig, vagyis az e DH2 törvényben előírt elszámolás fogyasztóval való közlésének napjáig, de legkésőbb 2015. december 31‑ig tart, feltételezve, hogy e rendelkezéseket a szerződés érvénytelenségéből eredő követelésekre alkalmazandónak kell tekinteni.
39 A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy az elsőfokú bíróság szerint az elévülés nem szakadt meg, mivel ha a DH1 törvény 1. §‑ának (6) bekezdését úgy kellene értelmezni, hogy az elévülés a szerződés érvénytelenségből fakadó követelésekre alkalmazandó, és az csak e szerződés megszűnésétől kezdődik, meg kellene állapítani a régi Ptk. által előírt ötéves elévülési idő lejártát, mivel ezen elévülési idő a szerződés 2012. május 17‑i felmondásának időpontja és a kereset alapügyben történő benyújtásának időpontja – azaz 2023. április 4. – között eltelt.
40 A kérdést előterjesztő bíróság maga is úgy véli, hogy olyan helyzetben, mint amelyről az alapügyben szó van, amelyben a tisztességtelen kikötés a kölcsönszerződés elsődleges tárgyára vonatkozik, és a szerződés teljes érvénytelenségét vonja maga után, ez az ötéves elévülési idő 2008. február 14‑től, a szerződés megkötésétől kezdődött, anélkül hogy az elévülésnek a DH1 és DH2 törvényben előírt esetleges nyugvásával, végeredményben legkésőbb 2015. december 31‑ig meghosszabbítható lett volna. Az ilyen meghosszabbított határidő során a fogyasztó adott esetben felismerhette volna az árfolyamkockázatra vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét.
41 Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a Kúria 2014. június 16‑i 2/2014. PJE határozatára és a Bíróságnak a bank által a fogyasztó számára nyújtandó tájékoztatás szintjére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel az említett elévülési idő elegendő‑e ahhoz, hogy a fogyasztó felismerhesse e kikötés tisztességtelen jellegét, és érvényesíthesse jogait, amennyiben a kezdő időpont a szerződés megkötésének napja.
42 E körülmények között a Fővárosi Törvényszék úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) A [93/13] irányelv (1) és (7) cikkeiben foglalt célok megvalósulnak‑e azáltal, hogy a fogyasztó által indított perben a fogyasztónak a fogyasztói kölcsönszerződés elsődleges tárgyára vonatkozó (árfolyamkockázati tájékoztató) tisztességtelen jellegére alapított kereseti kérelme esetén a vagyoni igényérvényesítést a követelés esedékességétől számított, a magyar Ptk. által szabályozott 5 éves elévülési időhöz köti, figyelembe véve a DH1. és DH2. törvényeknek az elévülés nyugvását lehetővé tevő szabályait is, azonban a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó tisztességtelenség az egész szerződés érvénytelenségét eredményezi, ezáltal a felmondás nem szüntetheti meg a szerződést, és így az elévülés kezdő időpontjaként a szerződéskötés időpontja az irányadó[?]
2) [A 93/13 irányelvben] foglalt célok megvalósulása érdekében jelentőséggel bírnak‑e a fogyasztói igények elévülése szempontjából az elévülésre azok [a Bíróság] által meghozott döntések, illetve ennek folyományaként a magyar Kúria által meghozott, a magyar bíróságokra kötelező, vagy legalábbis követendő döntések, amelyek a fogyasztót abba a helyzetbe hozták, hogy felismerhette az általa kötött szerződés elsődleges tárgyának tisztességtelen jellegét[?] Ha erre igenlő a válasz, tekinthetők‑e ezen határozatok a tisztességtelenség megállapítására irányuló igényérvényesítés elévülése szempontjából kezdő időpontnak, vagy csupán a szerződéskötés időpontjától ezen határozatok időpontjának meghozataláig az elévülés nyugodott[?]
3) A 2) pontban felsorolt döntések meghozatalának időpontján túl, figyelembe kell‑e venni az elévülés kezdő időpontjaként, vagy a szerződéskötés időpontjától az elévülés nyugvásának fennálltáig terjedő időpontnak a fogyasztó ezen határozatokról való tudomásszerzését[?]
4) A szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó tisztességtelenségre alapított fogyasztói igényérvényesítés esetén, ha az elévülés a szerződéskötés időpontjában kezdődik, indokolt‑e annak lehetővé tétele, hogy a fogyasztó legkésőbb a fogyasztói szerződés futamidejének végéig érvényesíthesse az igényét, ha a futamidő a jelenlegi ötéves elévülési időt meghaladja[?]”
A Bíróság hatásköréről
43 Az UniCredit Bank azt állítja, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolására, mivel e kérdésekkel az előterjesztő bíróság nem uniós jogi rendelkezés értelmezését kéri. Tekintve ugyanis, hogy a 93/13 irányelv nem tartalmaz semmilyen elévülési szabályt, a kérdések valójában az e területre vonatkozó nemzeti polgári jogi szabályok értelmezésére vonatkoznak, amely a tagállamok hatáskörébe tartozik.
44 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az UniCredit Bank által felhozott érv azon a téves előfeltevésen alapul, amely szerint a tagállamok azon jogának gyakorlása, hogy meghatározzák azokat a részletes szabályokat, amelyek alapján a valamely szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegének megállapítása és e megállapítás konkrét joghatásai megvalósulnak, nem tartozik az uniós jog hatálya alá (2023. december 14‑i Getin Noble Bank [A visszatérítési igények elévülésének határideje] ítélet, C‑28/22, EU:C:2023:992, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
45 A Bíróság ugyanis már kimondta, hogy a 93/13 irányelvben a fogyasztók számára garantált védelemnek a nemzeti jog által történő átvétele nem változtathat e védelem terjedelmén, és ennélfogva lényegén, és ezáltal nem teheti kérdésessé az említett védelem hatékonyságának a tisztességtelen kikötésekre vonatkozó egységes szabályok elfogadásával történő – az európai uniós jogalkotó által a 93/13 irányelv második preambulumbekezdésében kifejtettek szerint elérni kívánt – megerősítését (2023. december 14‑i Getin Noble Bank [A visszatérítési igények elévülésének határideje] ítélet, C‑28/22, EU:C:2023:992, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 E vonatkozásban emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén az előbbi az uniós jog értelmezéséhez támpontokat nyújt az utóbbinak, amelyek szükségesek az utóbbi által eldöntendő jogvita megoldásához. Ezen együttműködés keretében az alapügyben eljáró, az alapügy tényállásáról közvetlen ismeretekkel egyedül rendelkező és a meghozandó bírósági döntésért felelős nemzeti bíróság jogosult az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélni azt, hogy egyrészt az ítélethozatala szempontjából szükséges‑e az előzetes döntéshozatal, másrészt azt, hogy a Bíróság elé terjesztett kérdések relevánsak‑e. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2023. december 7‑i mBank [A fogyasztó nyilatkozata] ítélet, C‑140/22, EU:C:2023:965, EU:C:2023:478, 47. pont).
47 Ezenkívül az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás keretében a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy a nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket értelmezze, sem pedig arra, hogy e rendelkezéseknek az uniós joggal való összeegyeztethetőségéről határozzon. Az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében a Bíróság csak az Európai Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül értelmezheti az európai uniós jogot (2023. december 14‑i Getin Noble Bank [A visszatérítési igények elévülésének határideje] ítélet, C‑28/22, EU:C:2023:992, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
48 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell számítani az azon keresetre alkalmazandó ötéves elévülési időt, amellyel a fogyasztó a nemzeti bíróságtól a kölcsönszerződés érvénytelenségéből eredő jogkövetkezmények levonását kéri.
49 Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy a 93/13 irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a nemzeti jog olyan értelmezése, amely szerint a régi Ptk. által előírt ötéves elévülési idő a fogyasztóval kötött kölcsönszerződés megkötésétől kezdődik abban az esetben, ha e szerződés valamely kikötését tisztességtelennek nyilvánítják, és ennek a – szerződés elsődleges tárgyát megállapító – kikötésnek az elhagyása a szerződés egészének érvénytelenségét vonja maga után. Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság további kérdéseket vet fel a Bíróság előtt az említett elévülési idő kezdő időpontjának meghatározására vonatkozóan abban az esetben, ha az elévülésnek a szóban forgó szerződés megkötésétől kezdődő számítását a Bíróság nem tekinti összeegyeztethetőnek a 93/13 irányelv célkitűzéseivel és rendeltetésével.
50 Következésképpen nem állapítható meg, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a magyar jog értelmezésére vonatkozna, és ennélfogva az UniCredit Banknak a Bíróság hatáskörének hiányára alapított érvét el kell utasítani.
51 A fentiekből következik, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról
52 Az UniCredit Bank az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát is vitatja azzal az indokkal, hogy egyrészt a kérdést előterjesztő bíróság nem bizonyítja a magyar jog és az uniós jog közötti kapcsolat fennállását. Másrészt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések mögött meghúzódó jogi problémák szerinte hipotetikusak, mivel e kérdések megválaszolása nem szükséges ahhoz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az alapeljárásban határozatot hozhasson. E tekintetben az UniCredit Bank azt állítja, hogy semmi nem akadályozza e bíróságot abban, hogy kövesse a Kúria ítélkezési gyakorlatát, amelyet e bíróság ráadásul e kérelemben nem megfelelően ismertetett.
53 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint – az EUMSZ 267. cikk által bevezetett eljárás keretében – kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó döntésért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét a határozatának meghozatala szempontjából, mind pedig az általa a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját, amelyet vélelmezni kell (2023. július 24‑i Lin ítélet, C‑107/23 PPU, EU:C:2023:606, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
54 Ennélfogva az uniós jogra vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor tagadhatja meg a nemzeti bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálását, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan nincs összefüggésben az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli és jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2023. július 24‑i Lin ítélet, C‑107/23 PPU, EU:C:2023:606, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
55 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az uniós jognak a kérdést előterjesztő bíróság által kért értelmezése szükséges az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez.
56 A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis kétségeit fejezi ki az elévülési idő számítását illetően, különösen a Bíróságnak a 93/13 irányelvre vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében, és pontosabban azon tájékoztatás szintjét illetően, amelyeket a banknak az árfolyamkockázattal kapcsolatban a fogyasztó számára biztosítania kell.
57 Egyébiránt, ami a kérdést előterjesztő bíróság által a Kúria ítélkezési gyakorlatára tett hivatkozásokat illeti, az EUMSZ 267. cikk által létrehozott bírósági együttműködési rendszer keretében a Bíróságnak nem feladata a nemzeti jog nemzeti bíróság általi értelmezése helyességének vizsgálata vagy kétségbe vonása, mivel az ilyen értelmezés a nemzeti bíróságok kizárólagos hatáskörébe tartozik. Hasonlóképp, a Bíróságnak, amikor valamely nemzeti bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordul hozzá, tartania kell magát a nemzeti jognak az említett bíróság által elé terjesztett értelmezéséhez (2024. december 12‑i Volvo Group Belgium ítélet, C‑436/23, EU:C:2024:1023, 18. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58 Következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
59 Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 93/13 irányelv 1. és 7. cikkét a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes a nemzeti jog olyan bírósági értelmezése, amely szerint valamely kölcsönszerződésnek – amely nem teljesíthető a tisztességtelen kikötés elhagyásával, mivel az a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozik – a semmissége esetén a fogyasztó e semmisség megállapításának jogkövetkezményeit bíróság előtt csak az e szerződés megkötésének időpontjától számított ötéves elévülési időn belül érvényesítheti.
60 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelvnek az 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az a célja, hogy közelítse a tagállamoknak az eladó vagy szolgáltató és fogyasztó között kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit.
61 Ebben az összefüggésben ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.
62 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogalanyok számára biztosított jogok védelmének garantálására irányuló bírósági felülvizsgálatra vonatkozó eljárási szabályok meghozatala az eljárási autonómia elve alapján az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, azzal a feltétellel azonban, hogy e szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 8‑i D. B. P. és társai [Devizában nyilvántartott jelzáloghitel] ítélet, C‑80/21–C‑82/21, EU:C:2022:646, 86. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
63 A tényleges érvényesülés elvét illetően – a jelen eljárásban csupán ezen elv releváns – rá kell mutatni arra, hogy minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jog alkalmazását, meg kell vizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azon elveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, valamint az eljárás szabályos lefolytatásának elve (2024. április 25‑i Caixabank [Elévülési idő] ítélet, C‑484/21, EU:C:2024:360, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
64 Ezenkívül a Bíróság kifejtette, hogy a tagállamok azon kötelezettsége, hogy biztosítsák a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tényleges érvényesülését, magában foglalja többek között a 93/13 irányelvből eredő jogok tekintetében az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkében is rögzített hatékony bírói jogvédelem követelményét, amely többek között az ilyen jogokra alapított keresetekre vonatkozó eljárási szabályok megállapítását illetően is érvényes (2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítélet, C‑776/19–C‑782/19, EU:C:2021:470, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
65 Azon esetet illetően, amikor a fogyasztó által a 93/13 irányelv értelmében vett tisztességtelen kikötések alapján jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítése iránt benyújtott kérelemmel szemben hivatkoznak elévülési időre, a Bíróság már több ízben kimondta, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével és 7. cikkének (1) bekezdésével nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely amellett, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő tisztességtelen kikötés semmisségének megállapítására irányuló kereset elévülhetetlenségét írja elő, az ilyen fogyasztónak e megállapításhoz kapcsolódó restitutív joghatások érvényesítésére irányuló kérelmét elévülési időtől teszi függővé, feltéve hogy – többek között – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét tiszteletben tartják (2024. január 25‑i Caixabank [A jelzáloghitel költségei visszatérítésének elévülése] ítélet, C‑810/21–C‑813/21, EU:C:2024:81, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
66 Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a fogyasztók által a 93/13 irányelvből eredő jogaik érvényesítése érdekében benyújtott, restitutív jellegű kérelmekkel szemben elévülési időre való hivatkozás önmagában nem ellentétes a tényleges érvényesülés elvével, amennyiben annak alkalmazása nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az ezen irányelv által biztosított jogok gyakorlását (2024. április 25‑i Caixabank [Elévülési idő] ítélet, C‑484/21, EU:C:2024:360, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
67 Az olyan elévülési idő jellemzőinek elemzését illetően, mint amilyenről az alapügyben szó van, a Bíróság kifejtette, hogy ezen elemzésnek az ilyen elévülési idő tartamára és alkalmazásának részletszabályaira kell vonatkoznia, ideértve az e határidő megindulása tekintetében alkalmazott szabályt (2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítélet, C‑776/19–C‑782/19, EU:C:2021:470, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
68 Az elévülési idő kezdő időpontját illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a szóban forgó szerződés megkötésekor kezdődő ötéves elévülési idő alkalmazása, mivel azzal jár, hogy a fogyasztó csak a szerződés aláírását követő első öt évben követelheti a tisztességtelennek ítélt szerződési feltétel teljesítése során eszközölt kifizetések visszatérítését, függetlenül attól, hogy tudomása volt‑e vagy észszerűen tudomást szerezhetett‑e ezen szerződési feltétel tisztességtelen jellegéről, alkalmas arra, hogy túlzottan megnehezítse a fogyasztó 93/13 irányelvben biztosított jogainak gyakorlását, és ezáltal figyelmen kívül hagyja a jogbiztonság elvével összefüggésben értelmezett tényleges érvényesülés elvét (2020. július 16‑i Caixabank és Banco Bilbao Vizcaya Argentaria ítélet, C‑224/19 és C‑259/19, EU:C:2020:578, 91. pont).
69 Így a tisztességtelen kikötést tartalmazó szerződés megkötésének időpontja mint ilyen nem képezheti az elévülési idő kezdő időpontját (2024. április 25‑i Caixabank [Elévülési idő] ítélet, C‑484/21, EU:C:2024:360, 31. pont).
70 E tekintetben figyelembe kell venni azt, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig tájékozottsági szintje tekintetében, amely helyzet következtében a fogyasztó anélkül fogadja el az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott kikötéseket, hogy befolyásolni tudná azok tartalmát. Hasonlóképpen emlékeztetni kell arra, hogy lehetséges, hogy a fogyasztó nincs tudatában a jelzálogkölcsön‑szerződésben szereplő kikötés tisztességtelen jellegének, vagy nem észleli a 93/13 irányelvből eredő jogainak terjedelmét (2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítélet, C‑776/19–C‑782/19, EU:C:2021:470, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
71 Figyelembe kell venni azt is, hogy a Bíróság megállapította, hogy az olyan hitelszerződések esetében, mint amelyekről az alapügyben szó van, a teljesítés általában hosszú futamidőn keresztül történik, és ebből következően, nem zárható ki, hogy az elévülés – legalábbis a teljesített fizetések egy részét illetően – már akkor bekövetkezik, amikor az érintett szerződés még meg sem szűnt, és így az ilyen elévülési rendszer szisztematikus jelleggel megfoszthatja a fogyasztókat annak a lehetőségétől, hogy a 93/13 irányelvvel ellentétes szerződéses feltételek alapján teljesített fizetések visszatérítését követelhessék (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 8‑i D. B. P. és társai [Devizában nyilvántartott jelzáloghitel] ítélet, C‑80/21–C‑82/21, EU:C:2022:646, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
72 Így az elévülési időnek az alapügyben vitatott kezdő időpontját illetően jelentős a veszélye annak, hogy a fogyasztónak – annak függvényében, hogy ezt az időpontot a nemzeti ítélkezési gyakorlat miként határozza meg – nem áll módjában hatékonyan érvényesíteni a 93/13 irányelv által számára biztosított jogokat.
73 Ugyanis, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, ha helyben kell hagyni a nemzeti jog ítélkezési gyakorlat szerinti értelmezését, amely alapján az elsőfokú bíróság az elévülési idő kezdő időpontját az UniCredit Bank és HL között létrejött kölcsönszerződés megkötésének időpontjában, azaz 2008. február 14‑ben állapította meg, ez az idő attól a körülménytől függetlenül elkezdődött volna, hogy HL‑nek tudomása volt‑e vagy tudomást szerezhetett volna‑e az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegéről, és – ennélfogva – hatékonyan érvényesíthette volna‑e a 93/13 irányelv által számára biztosított jogokat. E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban semmi nem utal arra, hogy a szerződés megkötésekor a fogyasztó tudomással bírt vagy tudomást szerezhetett volna az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegéről, amelynek következtében hatékonyan érvényesíthette volna az ezen irányelv által számára biztosított jogokat, aminek vizsgálata mindenesetre a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
74 A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes a nemzeti jog olyan bírósági értelmezése, amely szerint valamely kölcsönszerződésnek – amely nem teljesíthető a tisztességtelen kikötés elhagyásával, mivel az a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozik – a semmissége esetén a fogyasztó e semmisség megállapításának jogkövetkezményeit bíróság előtt csak az e szerződés megkötésének időpontjától számított ötéves elévülési időn belül érvényesítheti, amennyiben a fogyasztónak ezen időpontban nem volt tudomása vagy nem szerezhetett tudomást az érintett szerződési feltétel tisztességtelen jellegéről, és így nem tudta hatékonyan érvényesíteni a 93/13 irányelv által számára biztosított jogokat.
A második és harmadik kérdésről
75 Második és harmadik kérdésével, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 93/13 irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha azt az időpontot, amikor a Bíróság ezen irányelv értelmezéséről határozott, vagy azt az időpontot, amikor a nemzeti legfelsőbb bíróság a fogyasztókkal kötött szerződésekbe foglalt feltételek tisztességtelen jellegéről határozott, a fogyasztó által indított, ahhoz hasonló kikötés alapján kifizetett összegek visszatérítésére irányuló kereset elévülése kezdő időpontjának meghatározása vagy az ezen elévülésnek a nyugvását követő folytatódása céljából veszik figyelembe, amely kikötésre tekintettel a Bíróság az említett irányelvet értelmezte, illetve amelyre tekintettel a nemzeti bíróság határozatot hozott.
76 Annak érdekében, hogy az előterjesztett kérdésekre az előterjesztő bíróság számára hasznos választ lehessen adni, és figyelembe véve a jogvitának az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ismertetett előzményeit, az elemzést kizárólag arra az esetre kell korlátozni, amikor a fogyasztó valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegének megállapításából eredő restitutív joghatásokra hivatkozik.
77 Emlékeztetni kell arra, hogy különösen a fogyasztót a 93/13 irányelv alapján megillető jogok hatékony védelmének biztosítása érdekében a fogyasztónak képesnek kell lennie arra, hogy bármikor hivatkozzon valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegére, éspedig nem csupán védekezési jogalapként, hanem annak érdekében is, hogy a bíróságtól kérje valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegének megállapítását, így az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő valamely feltétel tisztességtelen jellegének megállapítása iránt a fogyasztó által benyújtott kérelem semmilyen elévülési időtől nem tehető függővé (2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítélet, C‑776/19–C‑782/19, EU:C:2021:470, 38. pont).
78 Ezt követően a Bíróság kimondta, hogy ha a fogyasztó által egy tisztességtelen szerződési feltétel alapján benyújtott visszatérítés iránti kereset elévülésének kezdő időpontjaként azt az időpontot határoznák meg, amikor a nemzeti legfelsőbb bíróság olyan ítéleteket hozott, amelyek tisztességtelennek nyilvánítanak a vitatott szerződésben szereplő feltételnek megfelelő szabványfeltételeket, számos esetben lehetővé tenné az eladó vagy szolgáltató számára, hogy megtartsa a tisztességtelen kikötés alapján az említett fogyasztó kárára jogalap nélkül megszerzett összegeket, ami összeegyeztethetetlen lenne a jelen ítélet 68. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból eredő azon követelménnyel, amely szerint e kezdő időpontot nem lehet attól a kérdéstől függetlenül meghatározni, hogy ugyanezen fogyasztó tudott‑e vagy észszerűen tudomást szerezhetett‑e ez utóbbi kikötésnek a visszatérítéshez való jogot megalapozó tisztességtelen jellegéről, anélkül hogy az eladót vagy szolgáltatót gondossági és tájékoztatási kötelezettség terhelné a fogyasztóval szemben, még tovább súlyosítva ezáltal a fogyasztó azon hátrányos helyzetét, amelyet a 93/13 irányelv orvosolni kíván (2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 47. pont).
79 Ezenkívül az eladót vagy szolgáltatót terhelő tájékoztatási kötelezettség hiányában nem vélelmezhető, hogy a fogyasztó észszerűen tudomást szerezhetett arról, hogy a szerződésében foglalt valamely feltétel ugyanolyan körben érvényesül, mint egy olyan kikötés, amelynek tisztességtelen jellegét a nemzeti legfelsőbb bíróság megállapította. Kétségtelen, hogy az ilyen ítélkezési gyakorlat – amennyiben megfelelő nyilvánosságot kap – lehetővé teheti az átlagos fogyasztó számára, hogy tudomást szerezzen az eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződésébe foglalt szabványkikötés tisztességtelen jellegéről. Mindazonáltal nem várható el e fogyasztótól, amelyet a 93/13 irányelv az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetére tekintettel védeni igyekszik, hogy olyan lépéseket tegyen, amelyek már a jogi kutatás körébe tartoznak (2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 48. és 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
80 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelv 2. cikke b) pontjának megfogalmazásából az következik, hogy az ezen irányelv által biztosított védelem attól függ, hogy a természetes személy milyen célból jár el, azaz a saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén kívül eső célból. Márpedig, jóllehet az eladóktól vagy szolgáltatóktól elvárható, hogy tájékozódjanak az olyan kikötésekkel kapcsolatos jogi vonatkozásokról, amelyeket fogyasztókkal a szokásos kereskedelmi tevékenységük keretében kötött szerződésekbe saját kezdeményezésükre illesztenek be, különösen az ilyen kikötésekre vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlatra tekintettel, a fogyasztóktól nem várható el hasonló hozzáállás, tekintettel az ilyen kikötést tartalmazó szerződés megkötésének alkalmi vagy akár kivételes jellegére (2024. január 25‑i Caixabank [A jelzáloghitel költségei visszatérítésének elévülése] ítélet, C‑810/21–C‑813/21, EU:C:2024:81, 60. pont).
81 Emellett hangsúlyozni kell, hogy az ilyen nemzeti ítélkezési gyakorlat nem feltétlenül teszi lehetővé az e tagállamban az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött valamennyi szerződésben szereplő valamennyi ilyen kikötés ipso facto tisztességtelennek nyilvánítását. Amennyiben a nemzeti legfelsőbb bíróság tisztességtelennek nyilvánított egy szabványkikötést, főszabály szerint a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésével és 4. cikkének (1) bekezdésével összhangban még azt is meg kell határozni esetről esetre, hogy egy adott szerződésben foglalt feltétel milyen mértékben felel meg e szabványfeltételnek, és az utóbbihoz hasonlóan tisztességtelennek kell‑e tekinteni (lásd ebben az értelemben: 2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 50. és 51. pont).
82 E megfontolásokból következik, hogy egy észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztótól nem lehet elvárni, hogy azonkívül, hogy saját kezdeményezésére rendszeresen tájékozódjon a nemzeti legfelsőbb bíróság olyan szerződésekben foglalt szabványfeltételekre vonatkozó határozatairól, amelyek ugyanolyan jellegűek, mint azok a szerződések, amelyeket e fogyasztó egyes eladókkal vagy szolgáltatókkal köthetett, még azt is határozza meg a nemzeti legfelsőbb bíróság valamely ítélete alapján, hogy tisztességtelenek‑e az olyan szerződési feltételek, amelyeket valamely konkrét szerződésbe illesztettek (lásd ebben az értelemben: 2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 52. pont).
83 Következésképpen a 93/13 irányelvvel ellentétes az, hogy a tisztességtelen szerződési feltétel teljesítése során jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítése iránti fogyasztói igény elévülési ideje kezdő időpontjának meghatározásához a hasonló kikötések semmisségére vonatkozó – akármilyen következetes – nemzeti ítélkezési gyakorlat fennállását kelljen úgy tekinteni, mint amely bizonyítja azon követelmény teljesülését, hogy az érintett fogyasztónak tudomása kell, hogy legyen az említett kikötés tisztességtelen jellegéről és az abból eredő jogkövetkezményekről (lásd ebben az értelemben: 2024. január 25‑i Caixabank [A jelzáloghitel költségei visszatérítésének elévülése] ítélet, C‑810/21–C‑813/21, EU:C:2024:81, 61. pont).
84 A jelen ítélet 78–81. pontjában kifejtett indokok ugyanis – amelyek annak megállapításához vezetnek, hogy a nemzeti legfelsőbb bíróság által hozott, egyes szabványkikötések tisztességtelen jellegét megállapító ítéletek fennállása önmagában nem jelenti azt, hogy a fogyasztó tudomást szerzett vagy észszerűen tudomást szerezhetett az általa az eladóval vagy szolgáltatóval megkötött szerződésben szereplő valamely hasonló kikötés tisztességtelen jellegéről – mutatis mutandis érvényesek a Bíróság azon határozataira is, amelyeket a 93/13 irányelv értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal keretében hoz.
85 E tekintetben ki kell emelni, hogy jóllehet a Bíróságnak az uniós jog értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatali eljárásban hozott határozatai olyasfajta nyilvánosságban részesülnek, amely a fogyasztók számára is megkönnyíti az azokhoz való hozzáférést, a Bíróság e határozatokban nem dönt egyes konkrét kikötések tisztességtelen jellegéről, és azok konkrét vizsgálatát szisztematikusan a nemzeti bíróság mérlegelésére bízza, hiszen e vizsgálat főszabály szerint nem tartozik a Bíróság hatáskörébe. Ebből következik, hogy a fogyasztó, még ha közvetlenül érinti is őt az alapeljárás, a Bíróság ilyen határozatából nem következtethet semmilyen bizonyosságra az eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződésében foglalt szerződési feltétel tisztességtelen jellegét illetően, vagyis a Bíróságnak a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott ítéletei nem tekinthetők az átlagos fogyasztó számára valamely konkrét szerződési feltétel tisztességtelen jellegére vonatkozó információforrásnak (2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 58. és 59. pont).
86 Ezzel szemben a valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét megállapító jogerős bírósági határozat, amelyet az alkalmazandó nemzeti szabályoknak megfelelően az érintett fogyasztóval mint e határozat címzettjével megfelelően közöltek, az elévülés kezdő időpontjának minősülhet. Az ilyen határozat jogerőre emelkedését követően a fogyasztót úgy kell tekinteni, hogy teljes mértékben tisztában van a kikötés szabálytalanságával, és így maga is meg tudja ítélni, hogy célszerű‑e a nemzeti jog által előírt határidőn belül keresetet indítani a tisztességtelen kikötés alapján kifizetett összegek visszatérítése iránt (lásd ebben az értelemben: 2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 36. és 37. pont).
87 Mindemellett pontosítani kell, hogy jóllehet a 93/13 irányelvvel ellentétes az, hogy a fogyasztó által a tisztességtelen szerződési feltétel alapján megfizetett összegek visszatérítése iránti igény elévülési ideje attól függetlenül megkezdődjön, hogy e fogyasztónak tudomása volt‑e, vagy észszerűen tudomása lehetett‑e az említett feltétel tisztességtelen jellegéről, ezen irányelvvel nem ellentétes az, hogy az eladónak vagy szolgáltatónak lehetősége legyen annak bizonyítására, hogy az említett fogyasztó még azt megelőzően tudott vagy észszerűen tudomást szerezhetett erről a tényről, hogy az említett feltétel semmisségét megállapító ítéletet hoztak volna (2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑484/21, EU:C:2024:362, 35. pont).
88 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy nincs olyan jogerős bírósági határozat, amely megállapította volna az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegét és semmisségét.
89 E körülmények között, még azt feltételezve is, hogy HL tudott a Kúria vonatkozó határozatairól vagy a Bíróság ítéleteiről, sem e határozatok meghozatalának időpontja, sem pedig az az időpont, amikor HL azokról ténylegesen tudomást szerzett, nem képezheti az elévülési idő kezdő időpontját.
90 Adott esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az UniCredit Bank és a Momentum Credit bizonyították‑e, hogy HL tudomást szerzett vagy észszerűen tudomást szerezhetett az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegéről (lásd ebben az értelemben: 2024. április 25‑i Banco Santander [Az elévülési idő kezdete] ítélet, C‑561/21, EU:C:2024:362, 38. pont).
91 Végül az elévülési időnek a nyugvását követő folytatódására vonatkozó kérdést illetően meg kell állapítani, hogy az elévülés nyugvásának célja annak biztosítása, hogy az elévülés, amelynek alapja éppen a jogosult tétlenségének szankcionálása, ne váltson ki joghatást olyan helyzetben, amely igazolja e tétlenséget. A nyugvás célja tehát azon helyzetek védelme, amelyekben a jogosult a törvényben említett objektív okok miatt olyan objektíve nehéz helyzetbe kerül, amely megakadályozza őt e jog gyakorlásában, elkerülve azt, hogy az időmúlás e jog megszűnéséhez vezessen.
92 Ebből következik, hogy az elévülés nyugvását követő folytatódásához ugyanazoknak a biztosítékoknak kell kapcsolódniuk, mint amelyeket ezen elévülési idő kezdő időpontjának meghatározására előírnak.
93 A fenti megfontolásokra tekintettel a második és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha azt az időpontot, amikor a Bíróság ezen irányelv értelmezéséről határozott, vagy azt az időpontot, amikor a nemzeti legfelsőbb bíróság a fogyasztókkal kötött szerződésekbe foglalt kikötések tisztességtelen jellegéről határozott, a fogyasztó által indított, az ahhoz hasonló kikötés alapján kifizetett összegek visszatérítésére irányuló kereset elévülése kezdő időpontjának meghatározása vagy az ezen elévülésnek a nyugvását követő folytatódása céljából veszik figyelembe, amely kikötésre tekintettel a Bíróság az említett irányelvet értelmezte, illetve amelyre tekintettel a nemzeti bíróság határozatot hozott.
A negyedik kérdésről
94 Az első kérdésre adott válaszra tekintettel a negyedik kérdést nem szükséges megválaszolni.
A költségekről
95 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott:
1) A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben
a következőképpen kell értelmezni:
azokkal ellentétes a nemzeti jog olyan bírósági értelmezése, amely szerint valamely kölcsönszerződésnek – amely nem teljesíthető a tisztességtelen kikötés elhagyásával, mivel az a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozik – a semmissége esetén a fogyasztó e semmisség megállapításának jogkövetkezményeit bíróság előtt csak az e szerződés megkötésének időpontjától számított ötéves elévülési időn belül érvényesítheti, amennyiben a fogyasztónak ezen időpontban nem volt tudomása vagy nem szerezhetett tudomást az érintett szerződési feltétel tisztességtelen jellegéről, és így nem tudta hatékonyan érvényesíteni a 93/13 irányelv által számára biztosított jogokat.
2) A 93/13 irányelvet a következőképpen kell értelmezni:
azzal ellentétes, ha azt az időpontot, amikor a Bíróság ezen irányelv értelmezéséről határozott, vagy azt az időpontot, amikor a nemzeti legfelsőbb bíróság a fogyasztókkal kötött szerződésekbe foglalt kikötések tisztességtelen jellegéről határozott, a fogyasztó által indított, az ahhoz hasonló kikötés alapján kifizetett összegek visszatérítésére irányuló kereset elévülése kezdő időpontjának meghatározása vagy az ezen elévülésnek a nyugvását követő folytatódása céljából veszik figyelembe, amely kikötésre tekintettel a Bíróság az említett irányelvet értelmezte, illetve amelyre tekintettel a nemzeti bíróság határozatot hozott.
|
Condinanzi |
Jääskinen |
Frendo |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2026. március 19-i nyilvános ülésen.
|
A. Calot Escobar |
|
M. Condinanzi |
|
hivatalvezető |
|
tanácselnök |
* Az eljárás nyelve: magyar.